Ki az a Miguel? - Miguel-féle csirkeszárnyak

2013-07-03 12:00:00

Miért Miguel-féle egy csirkeszárny? Mert Miguel legendás kocsmájában ettem először így elkészítve 2005 tavaszán, Pollentiában, Mallorcán.

 A kisvárosban minden vasárnap piac van, a nép csak úgy hömpölyög az utcákon, és Miguel ezen a napon minden rendelt italhoz adott egy sült csirkeszárnyat, vagy egy szeletke sonkát egy pici bagettszeletkével. 

Most viszont nem a sonkáról, hanem a csirkeszárnyairól szól a mese. Idővel ez a jó szokása igazi hírességé tette bárját, ahol az egyszerű építőmunkások és parasztok a környékbeli nemzetközi milliomosok, művészek társaságában élvezték e kedves kényeztetést. A bár minden volt csak nem fényűző. Rejtő Jenő múlatta ilyen helyeken az időt kulturált bérgyilkosok, késdobálók és magánzók társaságában. Itt nem volt még dohányzási tilalom, a csikk a földrekerült, a füstöt vágni lehetett, ment a tévében a meccs vagy a bikaviadal. Sötét tekintetű adalúz építőmunkások karattyoltak hangosan, soha sem tudtam, hogy veszekszenek vagy a jövő heti munkájukról, családról beszélgetnek. Mindenesetre a kicsit rémisztő hangulat mögött minden esetben kedélyes kvaterkázó eszmecserék bújtak meg. Hát ezért kell megtanulni spanyolul. A spanyolba belekeveredett az angol, a német, és a francia nyelv.

 A bárt egy vékony, provizórikusan épített rozoga üvegfal választotta el egy autószerelő műhelytől. Innét is be lehetett jönni, nemcsak az utca felöli rusztikus bejáraton keresztül. Ha valaki megunta a tévét és az andalúzok és egyéb gazdag népség bámulását, akkor az olajtól koszos mechanikusokban tudta örömét lelni.

 

 

A csirkeszárnyak egy idő után annyira sikeresek voltak, hogy az első ingyenes után darabra lehetett rendelni jó pénzért. Aki az első csalit bekapta, hacsak nem volt valami életbevágó tüsténkedési feladata, akkor biztos rendelt a fizetősből még jó pár darabot.

Az aranybarnára sült ropogós husik bizony nagyon etették magukat. A fő ízesítő a só és a bors volt a húson, szóval elég egyszerűnek tűnő, de a rafinált sütési módszerrel kombinálva a kiváló minőségű mallorcai csirkék apró mellső végtagjai nagy mennyiségben találtak pártolóikra. A só meg még segített is a sör és a bor eladását fellendíteni.

Jól is ment minden hosszú ideig. Miguel gyerekei állásban voltak és öröklakásokat vettek maguknak. A mallorcai ingatlanárakat figyelembe véve eléggé bátor spanyolok voltak, hogy a mallorcai fizetésük ellenére a világ felső tízezreinek a pénztárcájához igazított horror árú ingatlanok vásárlásába bele mertek vágni. Na ja, ha fizette a bank...

Aztán jött a világválság, a két fiú munkanélküli lett, pont akkor, amikor Miguel nyugdíjba akart menni. A lakások hiteltartozásának részleteit ő vállalta át, és fizetett rendesen, amihez még többet kellett dolgoznia, még több csirkeszárnyat kellett eladnia.

Egy téli napon, amikor a szezonnak már vége, a turista nép elvonult melegebb éghajlatra és csak a helyi lakosok hordják szerényen a pénzt a kocsmákba, Miguel hazament Andalúziába a rokonokhoz egy kis kikapcsolódásra. Egy kórház előtt összeesett, gyorsan bevitték a kapu elöl. Szívinfarktus. Megmentették. Nagy szerencséje volt.

Hazatért a kórházi ápolás után Pollentiába, de ereje megtört a csirkeszárnyak királyának. Feladta a küzdelmet a világ gazdasági válságával, bárját bezárta, visszavonult Alcudiába.

Nem tudják a helyiek, hogy mi lett a fiúkkal, a hitelbe vett lakásokkal és hogy van ma Miguel, de reméljük e család története szerencsés fordulatot vett... Emlékét az utcasarki kocsmacégér őrzi.