Csárda filmet forgattunk 5. - Lajosmizse, Tanyacsárda

2013-09-11 11:20:00

Ez egy olyan csárda, amiből kettő is van. A régi és az új. A régi a városban, az új a pusztában. Mindkettő híres a konyhájáról, az új pedig még a programjairól is. Virítanak a kékfestők, mosolyognak a muskátlik, csóválják a farkukat a kutyák, sürögnek-forognak a pincérek. Mindenki tudja, és teszi a dolgát. Csütörtökönként –ha fúj, ha esik – nyírják a füvet. Mint a mesében.

A Garaczi János mesterszakács nevével fémjelzett, egykori kis faházból kinövő csárda neve ma már fogalom. Budapesthez való közelsége megadja neki még azt a jót is, hogy szezonban dugig van külföldiekkel. Olaszok, németek, japánok, lengyelek. Leugranak a fővárosból egy kis pusztaromantikára. Megkapják. A buszt már lovas betyárok fogadják. Csattognak az ostorok és a fényképezőgépek. Welcome pálinka, pogácsa, majd kocsikázás a határban. Utána ebéd, cigánymuzsikával fűszerezve, majd jófajta homoki bor. (Bármelyik pillanatban föltűnhetne Bánhidi Laci bácsi dajcsemárkot beváltani az Ötvös Csöpi sorozatból…)

Az új tanyán vertünk tanyát, hogy elkészítsük azt a három fogásos menüt, ami méltán képviseli ennek az alföldi tanyának és csárdának a konyháját. A jelszó – a pásztoréletre utalva – a szabad tűz volt.

 

 

 

 

Egy bográcsos-kolbászos-csülkös un. „kemény lebbencslevessel” kezdtünk. Igazi pusztai étel tésztával és szinte mindennel, amit föllelt a környezetében az alföldi ember. Még a tűzrevaló is helyi volt. Akác.

A mangalicaszalonnán pirítottuk a házi tépett lebbencset. Addig, amíg szép világosbarna színt nem kapott a soktojásos sárga tészta. Majd jöttek szépen sorban a többiek: a vöröshagyma, a paprika, a paradicsom, a kolbász, a kockázott szalonna, az apróra vágott krumpli, a só, bors, víz, a nemes magyar fűszerpaprika por alakban, pár csípős egészben, végül egy csokor petrezselyem. Majd a halk rotyogás… Igazi egy tál étel, amivel egész nap el lehetett aratni.

Dobtunk a szunnyadó parázsra, hogy házi csirkét süssünk egészben. (Nem mintha a lebbenccsel nem laktunk volna jól…) Lovagi tornákon használatos lándzsa méretű volt az a nyárs, amire fölkötöttük a 6 „tiktestet”. Konkrétan karóba húztuk őket. A csirke előzetesen csak (!) sót kapott, majd a szárnyak és a combok alá füstölt mangalica szalonnát.

 

 

 

A parázsra csöppenő zsírcseppek különös sötét-sárga színben pompáztak a lemenő nap fényénél. Másfél órán át forgatta a kirendelt kukta, mígnem célját érte a fáradozás. Mennyei, porhanyós, a bőrében ropogós, zöldségekkel, gyümölcsökkel gazdagon tálalt hús került az asztalra.

 

 

 

Örök kérdés, hogy evett-e a pusztai ember édességet? Evett bizony! Néha csak lekvár formájában, de a kelt tészták bőven adtak alkalmat arra, hogy kielégítsék az édesség iránti igényt. Falu-és tanyahelyen máig is a kelt tészta a megunhatatlan alap édesség. Mákkal, lekvárral, túróval, tejföllel. És az igaz kemencében készül.

Igazit készítettünk mi is. Ördög galuskát!

Az alapanyagul szolgáló kelt tészta légiessége nem írható le. Aki már gyúrta, az tudja, hogy a lelke az élesztő, és az a mozdulatsor, amivel levegőt gyúrunk a ragacsba. (Akkor jó, ha elválik a kéztől és a táltól.) Milliónyi apró légbuborék fújta föl többszörös nagyságúra az alaptésztát, amibe már korábban belekevertük a mazsolát és a reszelt narancshéjat is. Hatalmas - még a teknővájó cigányok által készített – egy fából vájt melencében várta, hogy lelebbenjen róla a piros kockás terítő. Lelebbent és pogácsaszaggató által kiszaggattatott.

Az evőkanál méretű galuskákat aztán kizsírozott tepsibe raktuk, megkentük tojás sárgájával, és alaposan befedtük cukrozott darált mákkal. Így került a már gondosan felfűtött kemencébe. A Tanyacsárda séfje, Kása János, forró gyümölcsmártással tálalta.

Persze, azért az étlapon sok minden más is megtalálható, a mandulás pisztrángtól a mézes kacsacombon át a Hofi Géza szerette vörösboros lábszárpörköltig.

Mert enni jó. Jót enni még jobb! Nem is kell tovább menni. Megérkeztünk.


A lajosmizsei Tanyacsárdáról készült film megtekintéséhez kérjük, kattintson ide!