Hagymatörténet – a Hagy-, a Hagy-, a Hagymácska!

2013-05-30 11:55:00

A ’90-es évek elején jutottam el először Mallorcára és a sziget sok örömteli szépsége közül rögtön elbűvölt a gin-tonic és a hagyma. A gin-tonic egy másik történet, most a hagymáról ejtek szót.

A hagymát apró koromban gyűlöltem nyersen, kamaszkorom férfiaskodó kakaskodásainak fontos része volt és hagymát hagymával ettem, mint Kabos Gyula.

Aztán a felnőtt élettel együtt jött a gyomorsav a stressztől, s itt évekre be is fejeződött a hagyma-evészetem. Idővel valahogy a szervezetem megint megkívánta és elkezdtem újra e zöldség eszegetését, de csak módjával.

 

1990-ben elkerültem Mallorcára, Portals-ba és itt újra felfedeztem a hagymát. Ez a hagymaféle óriási volt, mint egy nagy narancs, a piacon vettem Palmaban. A hagyma megpucolása után a felszeletelés nagy meglepetést okozott, ugyanis nem könnyeztem! A hagyma belső levelei nagyon vastagok voltak, a vágódeszka rögtön megtelt a hagyma fehéres levével. Persze, hogy rögtön csináltam magamnak egy bakát belőle, csak úgy egy magányosat: hagyma sóval. Egy őrületesen finom édes, ropogós, szaftos hagymaíz került a számba, ami nem csípett, hanem mint egy egzotikus gyümölcs, aminek evését nem lehet abbahagyni, úgy hatott rám. Míg a salátához - amihez eredetileg a hagymát vettem- paradicsomokat szeleteltem, készítettem egyik sovány bakát a másik után, ehhez a spanyol sör kiváló díszkíséretet adott.

Ettől a hagymától nem volt gyomorsav-túltengés és emberbüdösödés.

Azóta lelkes híve vagyok a mallorcai hagymának és az évek során, ha ott vagyok, mindig bőven fogyasztom is.

 

Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy ezt a csodálatos zöldség-gyümölcsöt milyen jó volna egész évben enni. Próbáltam is hagymamaghoz jutni, de ez valahogy soha sem sikerült az elmúlt években.

2012 februárja a szigeten talált, ahol elég hideg volt. A magasabb hegyeken megmaradt a hó.

Az öregház ahol időmet töltöttem nem éppen a mai energiagazdaságos szigetelt házak közé tartozott. A házban a vastag kőfalak ontották magukból a hideget, és a kandallófűtés csak éppen a közvetlen előtte lévő levegőt tudta felmelegíteni, annak ellenére, hogy töménytelen fát égettünk el a kandallókban. Ismét tüzifát kerestem keresztül-kasul Pollencaban, amit itt hálós zsákokban árulnak 10 kg-monként kimérve jó pénzért, amikor is felfedeztem a hagymamagot. Egy “parasztboltban” találtam rá, ahol a környékbeli gazdák árulják a terményeiket. Itt lehet kapni mindent, amit a mallorcai földből kihoznak a szorgalmasok. Beszereztem a fát és az óriásira növő hagyma magjait is. Az öröm korlátlan volt és ez könnyelmű vásárlásra ösztönzött, így a fa és hagymamag mellett egy rendes adag vörösbor is bekerült a bérautóm csomagtartójába.

 

A hagymamag tasakok tanulmányozása a vörösbor társaságában történt, miközben a fa kellemesen zümmögte az égés dallamait a zárt kandallóban. Érdekes, hogy itt a télnek más szaga van, mint Magyarországon, vagy Ausztriában. Ez azzal függ össze, hogy mit égetnek az emberek a kályhájukban. Persze ezeket az illatokat már csak vidéken, kis városkákban érezzük, ahol a civilizáció még nem hozta el a szmogot és egyéb illatos áldásait. Szóval Pollenca házaiban a meleget az olajfa tüze adja és ennek más a füst-illata mint az akácnak, vagy bükknek, csernek, tölgynek, fenyőnek, amivel a mi környékünkön fűtenek.

Március elejére a Nap legyőzte a havat és a hegyek csúcsai újra szokásos zöldes-sárgás színüket nyújtották, ideje volt hazamenni.

 

A hagymamagok velem együtt hazarepültek és miután én nem vagyok egy kertész-fajta, odaadtam egy bio gazdálkodónak, aki kisvárosunk hetipiacán árul. Nagyon örültem, hogy a jó kertész biztos keze és szaktudása megadja a messziről jött hagymának azt, ami neki jár. Ès előre fentem a fogamat a szaftos édes hagymák élvezetére.

 

Eljött augusztus és megérett a hagyma. A piacra kerültek az első példányok. Óriások voltak a többi megszokott hagymák társaságában. A külső levelük még nem volt barna, hanem hófehér. Az első darabot nekem ajándékozta a gazda. Szombat volt, forró nap, nem éppen szalonnázni való idő, de a hagyma nekem mindig a szalonnával összekapcsolódó kulináris élvezetet jelentett. Így helyi hentesünk kiváló fűszeres pácban érlelt bükkfán füstölt szalonnája is bevásárlókosaramba került. Friss kenyér, sör volt otthon, így nem is időztem sokat a piaci sokadalomban, hanem igyekeztem haza tízóraizni.

A konyhaasztalra került otthon a vágódeszka, a kiskés, só és a többi kellék. A hagyma külső héja könnyen levált és máris vágtam egy pár, félcentis szeletet belőle. Optikai tanulmányozás után meg kellett állapítanom, hogy a belső levelek nem voltak olyan vastagok, mint mallorcai testvéreinél, inkább pont olyan vékonyak voltak, mint a mi ismert főzőhagymáink levelei.

A vágásfelületekből nem kezdett a fehéres hagymalé bugyogni. Az illata pont olyan erős volt, mint amikor pörköltnek vágok egy halmocskát hazai rokonából és szememet könnyezésre ingerelte. Már csak a sóval való kóstolás maradt hátra az analizálásból.  Bizony gyorsan gurítottam a sört utána, hogy a nyelvemet megmentsem a csípős fájdalomtól. Ez a hagyma nem volt édes, szaftos, illatos, „szinte-gyümölcs2. Ez egy közönséges bazinagy hagyma volt, aminek kisebb változatát mindenki ismeri. Aromás, csípős, könnyfacsaró, a magyar konyha jellegzetes ízvilágának egyik alappillére. Ezért az óriás hagymáért ennyi cirkuszt csinálni nem volt érdemes… Persze a szalonnával és a kenyérrel, meg a többivel így is jólesett.

 

A csalódás nagyon nagy volt és míg sajnáltam magamat eszembe jutott, hogy a ’80-as években osztrák barátaim megőrültek a magyar zöldpaprikáért. Ők kertészkedős emberek és karácsonyra küldtem nekik a magyar paprikamag választékból egy teljes keresztmetszetet. Tavasszal szépen palántáztak, és amikor eljött az ideje kiültették a kis növényeket a napsugár alá. Nyári szabadságomat náluk töltöttem, úgynevezett “meghívó útlevéllel” és az alpesi paprikák már vártak rám. De ezeknek nem volt sok közük ahhoz amit a Fény utcai piacon árultak. Íztelen, kicsi, vékony húsú korcsocskák voltak az otthoniakhoz képest.

 

Ebből a két esetből ősz szakállal a fejemen, azt tanultam, hogy ugyanaz a növényfajta, különböző klimatikus és talajviszonyok között teljesen másképp fejlődik minden tekintetben. Nincs értelme megerőszakolni a természetet, nem kell borszőlőt termeszteni Grönlandon és a balatoni fókatenyésztésnek sincs sok értelme. A mai határok nélküli világban mindent mindenhol és mindenkor akarunk magunknak. Ez szegényebbé tesz minket, mert amit megszokunk, az már nem okoz örömet. Decemberi friss eper, augusztusi narancs, januári görögdinnye. Mind a mai valóság része. Minden országnak évszakonként meg van a maga sajátos növény-biológiai karaktere. Próbáljuk visszatartani magunkat vásárlásainknál és ezeknek a jellegzetességeknek megfelelően szedjük tele kosarunk. Micsoda örömteli várakozás, sóvárgás volt ifjúkorom tavaszaiban az első retek, újhagyma és az első cseresznye után. Aztán jöttek a többi izgalmasabbnál izgalmasabb zöldségek, gyümölcsök, ahogy azt annak idején a beérésük diktálta. Az ízlelőbimbókon szinte felrobbantak a télen már elfelejtett ízorgiák. Augusztusban van a rókagomba és a vargánya szezonja. Egész évben várok rá, mint a spárgára tavasszal. Szóval irány a piac, nézzük mit kínál idén az erdő, az óriáshagyma élvezetére meg várok majd jövő tavaszig, nyárig, amikor remélem, megint eljutok kedvenc szigetemre, Mallorcára.