Arcpolitikám - 7.tétel

2011-06-30 14:18:00

Nem én vagyok az egyetlen, aki szeret vendéglőbe járni. Sok ízvadász cserkészi a világ gasztrodzsungelét, hogy valami igazán különlegeset tudjon villája végre tűzni.

Gondolom, Önök is megélték a csodát, hogy egy vendéglőben elfogyasztott ételkompozíció euforikus hangulatba hozta kedves lelküket-testüket. Ez az élmény történhet egy lerobbant lebujban vagy a csúcsgasztronómiát képviselő intézményekben tálalt ételcsodákkal is. És ezek után jön a stréber önmegvalósítás-alkotás, az  „ÉN is meg tudom csinálni” majdnem beteges lelki állapota, és próbálkozunk a dicsőített kreáció otthoni feltálalásával. Először a családnak, kipróbálni, de a lényeg a főzős barátok totális kiütése. Ám mi a valóság?  Az, hogy ezeket a mindent elsöprő ételcsodákat kis konyhánkban a gyakorlatban újra felidézni elszomorító lehet magunk és közönségünk számára egyaránt. Egyszerűen azért, mert nem lehet a garázsban űrállomást építeni, vagy legalábbis nagyon macerás.

Egy-egy étel, amit étteremben eszünk, sokszor hosszú idő kreatív munkájának eredménye. A „projekten“ sokan dolgozhatnak, és a megvalósítás szürke hétköznapjaiban több ember pontos és összehangolt munkája szükséges elkényeztetésünkhöz. Ha a család nagy, és ön a hús felelőse, kedvese a zöldségé, a nagymama csak a burgonya költeménnyel foglakozik, a mártások a két nagyobbik gyermek feladatkörébe tartoznak, a díszítésre használt zöldség-gyümölcs kompozíció a legfiatalabb utód lelkén szárad, és az egész összhatásért a nagypapa felelős, akkor hurrá, indulhat a házi „mesterkonyha“, már csak ki kell találni, hogy ki fizeti az örömöt. Ha nincs meg ez az igényes háttér, akkor azt ajánlom mindenkinek, hogy ha pazar ételsorokat és felülmúlhatatlan ízvilágot stresszmentesen szeretne élvezni, akkor járja végig a magyar és a világ mestergasztronómia fellegvárait, ott majd elkényeztetik minden szempontból.