Arcpolitikám - 6.tétel

2011-04-26 12:40:00

A szebbnél szebb szakácskönyvek fantasztikus ételkompozícióit megnézni óriási élmény, viszont előfordulhat, hogy megfőzni időrabló nehéz vállalkozás.

Rengeteg „színes” szakácskönyvem van, és ezeket úgy lapozgatom, mint egy analfabéta. A látvány érdekel, így általában olyan könyveket nem veszek meg, amiben csak szöveg van. A receptbe csak akkor olvasok bele, ha a kép alapján nem értem, mit főztek össze, mivel és hogyan. Gyakran megesik, hogy egy szép étel képe elindítja a fantáziámat, és egy új recept születik, aminek nem sok köze van az eredetihez.

A szakácskönyvek egy részében olyan receptek vannak, amelyek le akarják körözni az összes ételt, amit már valaki megfőzött. Így a leírások egyre „kunsztosabbak” lesznek, és otthoni elkészítésük őrült macerával jár.

Talán a legtöbben nem tudják, hogy sok-sok ember dolgozik egy szakácskönyv összeállításakor az ételeken, és hogy azok fényképezhetővé tétele komoly szakma, amit tanítanak.

Otthon, a kis konyhánkban nagyon nehéz lehet egyedül, gyakran speciális eszközök hiányában ugyanúgy megfőzni egy őrületesen jól mutató ételt, amit egy szakácskönyvből kinéztünk.

Ezért én csak olyan receptet írok, amit otthon egyedül meg tudok főzni az átlagosan felszerelt konyhámban, és ha ez nekem sikerült, akkor mindenkinek sikerülhet.

Szakácskönyveim között van néhány „kötelező olvasmány” is, mint például a világ egyik legnagyobb szakácsának, Paul Bocusenak a műve németül, a „Standardkochbuch”. 863 oldalon csak szöveg, apró betűvel, minden, ami fontos a konyhaművészetben, de 2004 óta még nem jutottam hozzá, hogy beleolvassak a rám inkább telefonkönyvként, vagy lexikonként ható világklasszisba. Pedig van olyan könyvem is, amelyben szintén nincs kép, de a szerző mesélve ír az ételekről, azok elkészítéséről, és a jól megírt szöveg megjeleníti a fejemben mindazt, amit olvasok. Érzem az illatokat, ízeket, látom a színeket. Kedvencem például Magyar Elek Az Ínyesmester szakácskönyve című munkája - ennek négy kiadása trónol a polcomon. A legöregebbet édesanyám kapta 1946-ban, én 1978-ban vettem magamnak az elsőt, majd ezt követte egy 1991-es és egy 2000-es kiadás. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy szerezze be, legalább egy példányban. Talán vannak még velem rokon lelkek, akiket, ha olvassák Magyar Elek sorait, megszáll a béke és a nyugalom, és kis időre elfeledkeznek a gondokról.