Vannak művészek, akik csak optimális körülmények között tudnak alkotni. Talán hallottak olyan festőről, aki azért nem fest, mert a fények nem optimálisak a műtermében, íróról, aki azért nem ír, mert ebben a zajban nem lehet, fotóművészt, aki „ezzel a kamerával nem lehet fényképezni” alapon csak duzzog a világra.
Az igazi művész belső késztetése az alkotásra nem a körülmények függvénye. A művészi tevékenység permanens létállapot. Vegyük például a feleségemet. Ő író. Írni tud mindenhol, mindenkor, mindenről. Sőt, neki írnia kell. Ha nem ír, testileg és lelkileg rosszul érzi magát, szinte beteg. Tavasszal megjelenő könyvét például a vonaton írta arról, hogy naponta ingázik. Minden reggel héttől háromnegyed nyolcig és délután négytől háromnegyed ötig vonaton ül. Először ferde szemmel nézték a vele utazók, hogy mit jegyzetel a térdére fektetett íróblokkba a flúgos nő. Aztán megszokták, ő pedig ír, ír, ír...
Ahogy a feleségemnek írnia kell, mert ez az életformája, ugyanígy kell nekem főznöm, mindenhol, mindenkor, mindenből, mert nekem ez az életformám.