Arcpolitikám - 3.tétel

2011-03-19 10:00:00

Nagy érzelmektől jókat lehet főzni.

A hetvenes években ment egy francia film a mozikban, amit nagy élvezettel többször is megnéztem: „Nagy érzelmektől jókat lehet zabálni“. Ha jól emlékszem, a történet a következő volt: egy francia panelben ugyanazon az emeleten két szemben lévő lakásban ünnepséget tartottak. Az egyikben lakodalom, a másikban halotti tor volt. A két véglet; az egyik kezdet, a másik a vég. Az emberek végül összekeveredtek minden szinten az érzelmek, ételek, italok káoszában.

Szerintem a nagy érzelmektől nemcsak jókat lehet zabálni, hanem jókat is lehet főzni. Az, hogy főzőember lettem, nagy érzelmekhez kapcsolódik. 1971 tavaszán édesapám hirtelen elment az angyalokkal, és én itt maradtam 14 évesen édesanyámmal, nagymamámmal és a fájdalommal. Majd szétvetett a belső késztetés, hogy valamilyen módon kiadjam magamból mindazt, amit apám rövid fellépése az élet porondján bennem felkavart.

Először elkezdtem kidobolni magamból a kimondhatatlant. Ezzel a tevékenységemmel kedves mamámat és nagymamát küldtem majdnem apa után,  tudniillik a ritmusérzékem valóságos borzalom volt. A család és a szomszédok erőteljes tiltakozása más múzsákat hívott életembe; a költészet bűvöletébe estem, ez nem volt hangos, és senkit sem zavart, mert nem léptem rigmusaimmal a nyilvánosság elé. Tragikus érzelmek, borzalmas gondolatok, fájdalom enyhült a rímelő sorok leírásával. Aztán a művészet más szigeteit fedeztem fel magamnak, amelyekkel belső lelki-érzelmi atombombámat közömbösítettem. Jött a festés és a szobrászat. Mindezek a művészeti kifejezésmódok segítettek ugyan abban, hogy ne őrüljek meg, sikerült valahogy a gondolataimat, érzelmeimet rendszerbe szedni újra, de igazi kielégülést, békét nem hoztak összetört lelkemnek, mert amikor őszintén magamba néztem, be kellett látnom, hogy amennyire nem vagyok jó dobos, nagyjából annyira nem vagyok jó költő, festő és szobrász sem. Azonban egy rövid átmenet után megtaláltam életem legfontosabb kifejezési módját, a saját nyelvi világomat a konyha elbűvölő asztalai, eszközei között. Végre megjöttem, otthon voltam, és fájdalmamat ízekbe, illatokba, formákba varázsoltam. Tizennégy évesen kezdtem rendszeresen főzni. Ez a tevékenység megnyugtatott, és mama és nagymama is kicsit tehermentesítve voltak a gyász nehezen múló heteiben, sőt, végre láttam, hogy örömet tudok szerezni nekik. A keserű arcok gondoktól terhelt feszültsége láthatólag enyhült a konyhaasztalra tálalt kompozícióimtól.

Aztán, a halál árnyékában, ifjú korom ellenére megismerkedtem egy új érzelemmel, az élet legszebb adományával, a szerelemmel. Forgott velem a világ, megtapasztaltam, hogy ez valami irtózatosan felkavaró, testet és lelket összezavaró állapot - kint is vagyok, bent is vagyok, fent is vagyok, lent is vagyok… Ha a szerelmemmel vagyok, meg kell halnom a boldogságtól, ha nem vagyok a szerelmemmel, akkor meg kell halnom a fájdalomtól. Szóval így is, úgy is szétszakít az érzelem. Ennek a csodálatos boldog és boldogtalan állapotnak köszönhettem főzéseim új inspirációját. Szerelmek szövődtek és főznöm kellett, szerelmek végződtek és főznöm kellett. De nemcsak nők szerelme, vagy elvesztése késztetett ételekben kifejezni felkavart lelkem mondanivalóját, hanem szinte minden emocionális állapot, barátok, idegenek és ismerősök, az eső, a napsütés, a zene, a környezet, üzleti siker vagy sikertelenség, boldogság vagy boldogtalanság, mert a nagy érzelmektől jókat lehet főzni.