A kóstolás természetesen nem öncélú tevékenység volt: analizálás, kategorizálás, inspiráció – ezt követően pedig megírtam saját hidegkonyhai receptjeimet. Mindezt tettem azért, mert a barátaimmal Grazban olasz kávézó bárt akartunk nyitni. Úgy gondoltuk, a Limarutti olyan hely legyen, amely elüt a város többi üzletétől kínálatában és küllemében egyaránt. Lelkes kis csapatunkban az én dolgom volt, hogy kitaláljam az ételeket.
Működött a városban – sőt, még mindig megvan - egy legendás élelmiszerbolt, ahol a második világháború vége óta árultak szendvicseket. Engem a budapesti Mézesmackóra emlékeztetett, csak itt sok egyéb élelmiszert is lehetett venni. A szendvicsek az ötvenes-hatvanas évek stílusában készültek: majonéz, aszpik, ez-az került az ovális kenyerekre. Az üzlet szendvicskrémes kenyerei újdonságnak számítottak, és a maradékok felhasználását tették lehetővé. A tulaj és a felesége a háborús generációhoz tartozott, megbecsülték az élelmiszert, semmit sem dobtak ki. Azokról a kenyerekről, amelyeket nem adtak el estig, leszedték a húsféléket, a tojást, a halat, az ecetes uborkát, és az aprítógépben, majonézzel, jó erősen fűszerezve máris készült a húsos, tojásos, vagy halas szendvicskrém. Egyik finomabb volt, mint a másik.
Az üzlet kissé már elöregedet berendezését gyér fényű lámpák világították meg, és a sárgás fényben pár kopott asztalkához lehetett leülni a szendvicsekkel, és egy Pfiff sörrel, ami egy deciliternyi mennyiséget jelentett mini korsóban. A szabad falfelületekre deszka pultokat szereltek, ezek mellé is oda lehetett állni. A hölgyek többnyire inkább a narancsleves pezsgőt ittak a söröcske helyett, ez elegánsabb volt, és diszkréten ellensúlyozta a környezet lerobbant állapotát.
Az emberek ki-be hömpölyögtek néhány szelet szalámis, homáros, tojáskrémes kenyérkére, és egy hörpintésnyi sörre. Ennek a boltnak a szendvicsein generációk nőttek fel. Születésnap, karácsony, esküvő - mind ennek az üzletnek a szendvicseivel történhetett Grazban; rosszabb üzleti napokon 1000 szendvicset adtak el, bálszezonban, ünnepek előtt ez a szám 5000 darabra nőtt, hangsúlyozom, naponta. Páran próbálkoztak a nagy példaképet megfúrni, de senkinek sem sikerült. A nagy szendvicskirály megingathatatlanul tartotta magát a siker trónusán.
Ifjú és bohókás barátaimmal azt a célt tűztük ki, hogy majd mi átvesszük az öreg király szerepét, és a szendvicspiacon mi fogjuk diktálni az iramot. Amint azt már az előbb említettem, az én feladatom volt a gasztronómiai stratégia és logisztika megteremtése leendő üzletünkben, hogy túl tudjuk szárnyalni mit sem sejtő konkurenciánkat. A konkurencia letarolására és a szendvicstermelésre a bárban egy három négyzetméteres konyha állt rendelkezésünkre. Itt dolgozott a feleségem és egy hölgy, no és persze én, amikor az ihlet megszállt. Szorongtuk egymás mellett, mint az utasok a tömött buszon csúcsforgalomban. Csak sokkal később tudtam meg, hogy a nagy vetélytársnál több mint tíz asszony dolgozott eldugva (őket soha senki nem látta), és hűtőházaktól kezdve óriási termek álltak a szendvicskészítők rendelkezésére. Mentségemre legyen mondva, hogy ifjú, lelkes csapatunk tagjai egy tanítónő, egy földrajz-biológia szakos tanár, egy ügyvéd, egy építészmérnök, egy cipőkereskedő, egy cipőipari jogtanácsos voltak, és az egyetlen, aki a gasztronómiához értett, egy autószerelő Bécsből.
Röviden, a mi hülye ötletünk az első pillanattól kezdve halálra volt ítélve, mint a Szovjetunió lerohanása a második világháborúban. A szendvicskirály magmaradt a trónján, viszont a sok okoskodásom eredményeképpen egy újságíró megtisztelt a Szendvics Picasso névvel. Naponta talán csak 100 szendvicset adtam el, de a „konkurencia“ rendszeresen hozzám jött kifigyelni legújabb kreációimat, amelyeket aztán ezerszámra értékesített saját üzletében. Csak az vigasztalt, hogy egy eredeti Picasso, akárhogy vesszük, mindig többet ér, mint a másolatok; aki nem silány reprodukciót akart, az hozzám jött falatozni.