Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a főzés. A gangos házban, ahol felnőttem, a konyhák jórésze a belső udvarra, a körfolyosóra nyílt. Ha az ember kicsit sétafikált a gangon, és csak úgy beleszippantott a levegőbe, máris tudhatta, ki mit készít. Így könnyű volt eldönteni, hogy érdeklődésem aznapi fő tárgya a körömpörkölt lesz a második emeletről, vagy a rántott hús a harmadikról. Kukkolásaim indítéka nem a korgó gyomor volt, hiszen otthon bővében voltunk a kor tipikus ennivalóinak, viszont megbabonázott az ételkészítés gyakorlata, az alapanyagok látványa a főzés különböző fázisaiban, az illatok, a hangok. Ez az érdeklődés a mai napig erősen él bennem, csak kiegészült a főzés kényszerével.
Sok évvel ezelőtt volt egy bárom, ahol az unalmas téli éjszakákban órákon keresztül főztünk a vendégeimmel együtt - a fejünkben.
Nem meccsről, autókról, bizniszről beszélgettünk e kemény legényekkel, akik üzletemberek, ügyvédek, orvosok, művészek voltak, hanem a főzésről (de hol voltak a nők???). Egyik ételt készítettük el a másik után, mindenki hozzátett valamit, közben az utcán esett a hó, bent az üzletben jó meleg volt, és mi a cigarettafüst ellenére éreztük a rizottók, sült húsok illatát a helyiségben.
Ha munkám kapcsán úton vagyok, amikor csak lehet, az élelmiszer boltokat lesem, és persze igyekszem a hely tipikus ételeit a gyakorlatban is kipróbálni.
Az alapanyagok látványa rögtön elindítja a fejemben a főzés folyamatát, szinte látom a színeket, érzem az illatokat, és az ízeket a számban. Ha lehetőségem van e gondolati orgiát feljegyezni, akkor recept lesz belőle, ha nem, akkor elfelejtődik, vagy később egy főzés során újra megjelenik nyomokban az eredeti gondolat.
Nyaralásaim tervezésénél a főzési lehetőségek számbavétele első helyen áll. Ha a bérelt lakás, ház konyhája megfelelő volt, akkor jövőre mehetünk oda újra. Ilyenkor már tudom, mi hiányzott előzőleg, így a csomagomban a többi holmi melett kések, edények és egyéb konyhai munkaeszközök is helyet kapnak.
Kedvenc konyháim Mallorcán…
…és Velencében.
Ezen a wok-tűzhelyen nagyon szerettem főzni,
illetve a bográcsban.
Persze, nemcsak a nyaralások alatt kell főznöm, hanem a mindennapok fontos részét is képezi ez a tevékenység. Amikor dolgozom, nappal nem érek rá a konyhában vacakolni, viszont este mindenképpen kell valamit készítenem, csak úgy, levezetésképpen. A főzés megnyugtat, oldja a stresszt; a monoton krumplihámozás, a zöldség aprítása, vagy valaminek a kavargatása elbódít, lehoz a „magas lóról”. Közben szól a zene, és persze a kortyolnivaló való sem hiányozhat.
Ha az autós utazásom hosszú és unalmas, vezetés közben gyakran főzök gondolatban. Amikor összeállt a recept, felhívom a feleségemet, és lediktálom neki a hozzávalókat és az elkészítés módját. Gyakran megtörténik, hogy hazaérkezem, és a konyhában már ki vannak készítve a pultra a telefonon lediktált recept hozzávalói. Feleségem startra készen áll, hogy segítsen pucolni, aprítani. Ha nagyon fáradt vagyok, akkor megfosztom őt az előkészítési munkák élvezetétől, mert pontosan ezek tudnak a legjobban megnyugtatni 800 kilométernyi autópályázás után. Úgy kötöttünk kompromisszumot, hogy a napi salátáink állandó felelőse ő, és ezekkel el is van egy jó ideig. A probléma ott kezdődött, hogy a konyhában ugyanazon az asztalon kellett dolgoznunk, ami nem tett jót amúgy is borzolt idegeinknek. Miután én „szépen” főzök, falra másztam attól, hogy kedvesem a bélszínszeleteléstől kissé véres deszkán szeretne földes céklát pucolni; ő meg nem nézte jó szemmel, hogy a zöldséges deszkája szerinte „vértől tocsog”. Ez így ment a késekkel és egyéb felszerelési tárgyakkal szintén, amíg konyhánkban „placcokat” nem alakítottam ki, mint a vendéglői nagy konyhákon: így lett „húsos placc”, „zöldséges placc”, „desszertplacc”. Ez a megoldás újra harmóniát hozott közös főzéseinkbe, senki senkinek nincs útjában, mindenkinek meg vannak a maga kései, deszkái és edényei. Egy új konyhapult megvétele „földrajzilag” is kellő távolságtartást tesz lehetővé egymás között, megkönnyítve a balesetmentes közlekedést a konyhában.
A hétvégék, az ünnepek a nagy főzések ideje számomra, de a rokonlátogatásoké is. És ha népes családom nőtagjai segítés címén kiűznek a konyhámból, házam emeleti kiskonyhájába menekülök.
Addig főzőcskézek a rokoni megszállás káoszától elzárva, míg unokám kedves kis alakja meg nem jelenik különböző játékszerek óriási mennyiségével, és a hozzá csatlakozó, játszadozni kívánó „tantékkal” és „onkelokkal”; akkor innen is menekülnöm kell. Csapot-papot otthagyva az irodámban kötök ki, ahol nem marad más lehetőség számomra, mint magamra zárni az ajtót, hangosra állítani a zenét, fejben főzni, és az eredményt a számítógépben megörökíteni.
