Fantasztikus, hogy néhány alapanyagból hányféle finomságot teremthetünk a péksütemények világában! Liszt, víz, élesztő – esetleg só –, és hányféle kenyér, zsömle, kifli és egyéb kerülhet ki a pék vagy a háziasszony kezéből.
Próbálják meg bátran otthon elkészíteni a bagelt, nagy örömet okoznak vele kicsiknek, nagyoknak, magyaroknak, amerikaiaknak.
Bagel
A lisztet beleöntjük egy nagy tálba. A közepében mélyedést alakítunk ki, beleöntjük a vizet, beleszórjuk a cukrot és belemorzsoljuk az élesztőt. Hagyjuk pihenni, amíg az élesztő fel nem habosodik. Ez körülbelül tíz perc.
Ha az élesztő habos, hozzáadjuk a sót és az olajat, majd alaposan összegyúrjuk.
Amikor készen van, beolajozzuk a tálat, beletesszük a tésztát, és letakarva kelesztjük 30 percet.
A megkelt tésztát kicsit átgyúrjuk, majd hengerré formázzuk, amelyet aztán kb. 15-16 részre osztunk.
Minden részből egy apró gombóckát formálunk, pár mozdulattal. Ezután ismét pihentetjük a tésztát egy kicsit; éppen csak annyit, ami ahhoz kell, hogy feltegyünk kb. kétujjnyi vizet – egy kanál cukor és esetleg egy csipetnyi szódabikarbóna társaságában – forrni egy lábosban, bekapcsoljuk a sütőt 210 °C-ra, feltörjük és felverjük a tojást.
A gombóckákból nagyjából 20 cm-es hengereket formázunk, amelyeknek a két végét összeillesztjük, és a lehető legjobban összedolgozzuk.
Ha a víz már felforrt, beleengedjük egyenként a már megformázott bageleket, majd fél perc után megfordítjuk őket, újabb fél percre.
A posírozás után egy sütőpapírral kibélelt sütőlapra tesszük őket, és ha kicsit meghűltek, bekenjük a felvert tojással. Ízlés szerint szórhatunk rá szezámmagot, feketehagyma-magot vagy mákot, esetleg durva szemű sót.
Az előmelegített sütőben 15-17 perc alatt sülnek szép aranybarnára és kellően puhára a bagelek.
Milyen kenyér kerüljön az asztalra?
A kenyérválasztás több szempontból is próbára teszi a bizonytalan vásárlót. Mert a dolog egyik oldala csak, hogy milyen lisztből készült terméket vegyünk. Van más kérdés is: kovászosat?
Régen a háziasszonyt minősítette, milyen kenyeret süt; a lányok anyjuktól tanulták meg a fortélyokat, s ha férjhez mentek, kis vászonzacskóban vitték magukkal új otthonukba a szárított kovászt, a „morzsókát”, ami így nem penészedett meg, viszont kevés langyos vízben feloldva bármikor aktívvá tehető volt. A pékségekre jellemző ízvilág is nagymértékben az általuk használt kovásznak köszönhető.
Kovászt persze készíteni is lehet, méghozzá élesztővel, vagy élesztő nélkül.
Amennyiben élesztőt alkalmazunk, azt megfelelő hőfokú vízzel és liszttel kell elkeverni. (Sót sosem teszünk bele, mivel az gátolja a mikroorganizmusok működését.) Az így nyert kovász az elkészítése után érni, erjedni kezd; a cél az, hogy a szén-dioxidot termelő élesztőgombák elszaporodjanak, a tésztába kerülve lazító hatásuk erősebb legyen.
Élesztő nélkül is készülhet kovász: amikor a körülmények kedvezőek, a vízzel kevert liszt spontán erjedésnek indul, mivel a levegőben terjengő mikroorganizmusok között élesztőgombák is vannak, és biztosak lehetünk benne, hogy megtalálják a mi vizes lisztünket – ami így néhány nap alatt, időnkénti táplálással (amikor vizet és lisztet adunk hozzá) kovásszá érik. Ezt természetes vagy vad kovásznak nevezzük, amely a kenyértésztába keverve megkeleszti azt.
A kelés ideje alatt kialakult enzimek előemésztik a lisztben található keményítőt, ugyancsak az enzimek feldolgozhatóvá teszik az emberi szervezet számára mindazon anyagokat, amelyeket a búzaszem tartalmaz.
A természetes kovász a lassú, részben tejsavas erjedése folytán tökéletes a jó kenyér készítéséhez. A kenyér a tápláló és emésztést elősegítő tulajdonságát a kovásznak köszönheti, ezért is van pozitív kicsengése annak, ha azt mondják a pékárura, hogy „természetes kovásszal készült”.
Fantasztikus, hogy néhány alapanyagból hányféle finomságot teremthetünk a péksütemények világában! Liszt, víz, élesztő – esetleg só –, és hányféle kenyér, zsömle, kifli és egyéb kerülhet ki a pék vagy a háziasszony kezéből.
Próbálják meg bátran otthon elkészíteni a bagelt, nagy örömet okoznak vele kicsiknek, nagyoknak, magyaroknak, amerikaiaknak.
Bagel
A lisztet beleöntjük egy nagy tálba. A közepében mélyedést alakítunk ki, beleöntjük a vizet, beleszórjuk a cukrot és belemorzsoljuk az élesztőt. Hagyjuk pihenni, amíg az élesztő fel nem habosodik. Ez körülbelül tíz perc.
Ha az élesztő habos, hozzáadjuk a sót és az olajat, majd alaposan összegyúrjuk.
Amikor készen van, beolajozzuk a tálat, beletesszük a tésztát, és letakarva kelesztjük 30 percet.
A megkelt tésztát kicsit átgyúrjuk, majd hengerré formázzuk, amelyet aztán kb. 15-16 részre osztunk.
Minden részből egy apró gombóckát formálunk, pár mozdulattal. Ezután ismét pihentetjük a tésztát egy kicsit; éppen csak annyit, ami ahhoz kell, hogy feltegyünk kb. kétujjnyi vizet – egy kanál cukor és esetleg egy csipetnyi szódabikarbóna társaságában – forrni egy lábosban, bekapcsoljuk a sütőt 210 °C-ra, feltörjük és felverjük a tojást.
A gombóckákból nagyjából 20 cm-es hengereket formázunk, amelyeknek a két végét összeillesztjük, és a lehető legjobban összedolgozzuk.
Ha a víz már felforrt, beleengedjük egyenként a már megformázott bageleket, majd fél perc után megfordítjuk őket, újabb fél percre.
A posírozás után egy sütőpapírral kibélelt sütőlapra tesszük őket, és ha kicsit meghűltek, bekenjük a felvert tojással. Ízlés szerint szórhatunk rá szezámmagot, feketehagyma-magot vagy mákot, esetleg durva szemű sót.
Az előmelegített sütőben 15-17 perc alatt sülnek szép aranybarnára és kellően puhára a bagelek.
Milyen kenyér kerüljön az asztalra?
A kenyérválasztás több szempontból is próbára teszi a bizonytalan vásárlót. Mert a dolog egyik oldala csak, hogy milyen lisztből készült terméket vegyünk. Van más kérdés is: kovászosat?
Régen a háziasszonyt minősítette, milyen kenyeret süt; a lányok anyjuktól tanulták meg a fortélyokat, s ha férjhez mentek, kis vászonzacskóban vitték magukkal új otthonukba a szárított kovászt, a „morzsókát”, ami így nem penészedett meg, viszont kevés langyos vízben feloldva bármikor aktívvá tehető volt. A pékségekre jellemző ízvilág is nagymértékben az általuk használt kovásznak köszönhető.
Kovászt persze készíteni is lehet, méghozzá élesztővel, vagy élesztő nélkül.
Amennyiben élesztőt alkalmazunk, azt megfelelő hőfokú vízzel és liszttel kell elkeverni. (Sót sosem teszünk bele, mivel az gátolja a mikroorganizmusok működését.)
Az így nyert kovász az elkészítése után érni, erjedni kezd; a cél az, hogy a szén-dioxidot termelő élesztőgombák elszaporodjanak, a tésztába kerülve lazító hatásuk erősebb legyen.
Élesztő nélkül is készülhet kovász: amikor a körülmények kedvezőek, a vízzel kevert liszt spontán erjedésnek indul, mivel a levegőben terjengő mikroorganizmusok között élesztőgombák is vannak, és biztosak lehetünk benne, hogy megtalálják a mi vizes lisztünket – ami így néhány nap alatt, időnkénti táplálással (amikor vizet és lisztet adunk hozzá) kovásszá érik. Ezt természetes vagy vad kovásznak nevezzük, amely a kenyértésztába keverve megkeleszti azt.
A kelés ideje alatt kialakult enzimek előemésztik a lisztben található keményítőt, ugyancsak az enzimek feldolgozhatóvá teszik az emberi szervezet számára mindazon anyagokat, amelyeket a búzaszem tartalmaz. A természetes kovász a lassú, részben tejsavas erjedése folytán tökéletes a jó kenyér készítéséhez. A kenyér a tápláló és emésztést elősegítő tulajdonságát a kovásznak köszönheti, ezért is van pozitív kicsengése annak, ha azt mondják a pékárura, hogy „természetes kovásszal készült”.