Birkanyáj fogadott a határba érkezvén. Egy keveset szóló juhász és egy izgága, állandóan a gazdája arcát leső fekete kis korcs kutya dirigálta a menetet a nyájnak. Azok meg mentek bambán, mint a birkák. Hol balra, hol hátra, hol előre. Ahogyan azt a rendező kívánta.
A gazdák (a Csákváry-Takács agronómus házaspár és az ugyancsak agronómus Csákváry szülők) hatalmas gazdaságot visznek. Pulykák ezrei, juhok százai, szürkemarha gulyák (génállomány!) és mangalica kondák tartoznak az igazgatásuk alá. Az életük a föld és a jószág.
De jövetelem elsődleges célja a Birkacsárda feltérképezése volt.
Mondhatnám, hogy a nagylaposi Birkacsárda egy klasszikus csárda, de mégsem, mert nincs nádból a teteje. Ám mégis csak az, sőt! Hiszen „a” csárda küldetésének tökéletesen megfelel. Ott fekszik félúton Mezőtúr és Gyomaendrőd között, a 46-os út mentén. Magányosan, sárgán, hogy az úton megfáradt vándort meleg étellel és jófajta itallal várja. Reggeltől estig. Most már autók és kamionok robognak el előtte, de aki egy igazi birkapörköltet szeretne kóstolni, az itt behúzza a féket. A kékfestő abroszokkal terített asztalok körül mindig ülnek akár messziről, akár a környék üdülőiből érkező vendégek, hogy megkóstolják a szürkemarha húslevest, vagy a körmös pacalpörköltet (akár velővel is), vagy a fokhagymás tejfölben párolt mangalica karajt dödöllével. (A dödölle Zalából lopakodott ide, mert a Keszthelyen végzett házaspár elhozta magával. Jól tették!). Minden alapanyag a gazdálkodók keze alól kerül ki, megvalósítva a gasztronómia egyik legfontosabb alaptételét, az alapanyag minőségének fontosságát. Itt nem lehet lukra futni! Biztos, hogy a legjobb minőségű hús, zöldség kerül az asztalra.
Már farkas éhes voltam, de az ebéd előtt meg kellett dolgoznom a jussomért. Csalánt szedtünk a leveshez, akácvirágot a palacsintához és bodzavirágot az italhoz. Már kezdtem félni, hogy vegetáriánussá kell válnom, de kiderült, hogy ezek csak az elő illetve utóételek. 
A fő étel címet a roston sült báránygerinc érdemelte ki. Rozmaringgal, oregánóval, és egy kis borssal a tetején került a parázsra. Köretként kaptam hozzá húslében főzött puliszkát és friss salátát.
De vissza a csalánleveshez. Nem kell tőle félni, nem csíp! Azon már túl van, hiszen a főzés hatására elvesztette ezt az utálatos tulajdonságát. Úgy készül, mint a spenót. 
Kis zsiradék, fokhagyma és abban fonnyad a csalánlevél. Aztán felöntődik hús alaplével, kap egy kis tejfölt (nem tejszínt!), bele a turmix botot és már kész is. Tálaláskor viszont mindenképpen jár hozzá egy kis pirított szalonna.
A legnagyobb izgalommal, az akácvirággal töltött palacsintát vártam. Persze gyerekkoromban ettem akácvirágot. Néha az volt a desszert a bandázások alkalmával a határban. Úgy, mint a papsajt, vagy a kertekből elcsent gyümölcs. Futottunk párszor a cseresznyefák alól, ha jött a gazda kutyája… Gyönyörű, telt, vastag húsú, édes virágot szedtünk, néha elorozva az éppen ott szorgoskodó méhek elöl. 
Az átlagosnál kissé sűrűbb palacsintatésztát készítettünk. A fordítás előtt raktuk rá a virágokat, majd átfordítva, a még szaftos fele alatt sült meg a töltelék. Akácvirág mézzel díszítve került az asztalra.
A Birkacsárda klasszikus menüjéhez frissen készített bodzaszörpöt ittunk.
Négy, munkáját, hivatását szertő szakember dolgozik és él ott azon a vidéken. Termelnek és szolgáltatnak. Mindkettőt minőségi fokon. Megérdemlik a vizitációt!
Én már akkor nem leszek ott, mert elindultam Kondoros felé. Azt hallottam, hogy ott a csárda ki van festve, jár oda egy cimbalmos, a cimbalmával cimbalmozni minden este, s ráadásul szép a kocsmárosné lánya is. Hogy Rózsa Sándorral összefutok-e, még nem tudom…
A nagylaposi csárdáról készült film megtekintéséhez kattintson ide!