Majd egy kétnapos túra keretében Ágasváron szálltunk meg, a Mátrában. A hegy tetején két ház áll: egy turistaház, és a házat üzemeltető család lakása, melynek egy része egyben büfé is, frissítőket, ripi-ropit kínálva az arra járó turistáknak.
A múlt
Korábban már egyszer felmásztunk ide, de akkor nem aludtunk itt meg, csak egy rövid, egynapos túra keretén belül tettük tiszteletünket. A büfé pultján kis cetli lifegett, hirdetve, hogy házi csokoládé kapható. Különlegesek, pl.: rózsaborsos, chilis, jázminos-zöldteás... Megkóstoltuk. Majd az egész készletet felvásároltuk.
Az előzmények
Mivel itt fogunk éjszakázni, a legközelebbi település pedig 4,5 km-re, vacsoráról gondoskodni kell. Lehet kérni, azaz kizárólag előzetes egyeztetés révén. Nem erőltetik, nem verik nagydobra, de a lehetőség fent van a weboldalon. Szerencsére egy kedves barátunk még időben tudomást szerez a tervekről és kiderül, hogy ő már ismerős itt, és ódákat zeng a kosztról, és azt mondja, ha lehetőségünk van, a degusztációs menüt feltétlenül próbáljuk ki. Kérdezem Janót (akkor még Jánost) a lehetőségről, van. Kérjük.
A nap
Hátizsákokat, hálózsákokat cipelve, fújtatva felérünk a házhoz, ami egy egyszerű, igazi turistaház. Emeletes ágyakkal, vaskályhával, egyetlen zuhanyzóval. De minden tiszta, rendezett.
A büfében iszunk egy frissítőt, majd nekivágunk az aznapra még betervezett 15 km-es távnak. Induláskor megpróbálom Janót rávenni, hogy árulja már el a degust menü részleteit, de szűk mosollyal csak annyit mond: hát, lesz saláta, leves, meg főétel és valami desszert biztosan.
Késő délután érünk vissza, zuhanyzás, lazítás után fél 7-kor már a büféből szemünkben étteremmé avanzsált helység előtt gyülekezünk borozgatva, mert Janó megmondta, hogy fél 7-kor vacsora, nem később!
Az asztalokon kockás viaszosvászon, egyszerű tányérokon vár minket az előétel. Ránézésre saláta 2 szelet pirítósra kent valamivel. Gyorsan átértékeljük: a salátán valami mennyei balzsamecetes csirkemájas öntet pirított szalonnával, a pirítósok egyikén különleges májpástétom, a másikon halpástétom, de olyan, hogy a halat nem kedvelők is elpusztítják az utolsó morzsáig.
Bea, Janó párja utolsó hónapos terheseket meghazudtoló fürgeséggel leszed, és már érkezik is a leves. Francia hagymaleves. De nem az itthon megszokott tejszínes típusú, hanem sűrű, sötétbarna, hihetetlen zamatos, benne pirított szalonnával tetején sajtos pirítóssal. Ilyet én eddig csak Párizsban ettem.
Nagyjából itt kezdünk jól lakni, de már érkezik is a gőzölgő főétel. Persze előtte, közben és utána leöblítjük a
falatokat helyi beszerzésű és hozott borokkal. Marharagu. Fűszeres, omlós, mint a vajat, úgy vágja a kés, isteni. Hozzá egy egészben pirított újburgonya és knédli, de abból már mindenki csak egy-két falatot kóstol a hús mellé.
Janó ekkor tűnik fel először, szűkszavúan érdeklődik, hogy nagyon zokon vesszük-e, ha a desszertre várni kell egy félórácskát. Mindenki megkönnyebbül, kiülünk a ház előtti faasztalokhoz a csillagos ég alá. Szuszogunk, és egymást túllicitálva dicsérjük a vacsorát, hangot adva hitetlenkedésünknek, hogy hogy lehet ezt, itt a világ végén ilyen tökélyre fejleszteni három gyerek mellett (a negyediket várva).
A „kényszerpihenő” leteltével a kíváncsiság mindenkit visszaterel (mert éhségről már régen nem beszélhetünk!) a kockás terítő mellé. És ott van, kis tálkákban, valami, ami ismerős, de mégsem, és találgatjuk, hogy miből is áll, de persze az összes összetevőre nem jövünk rá, mert érezzük, hogy van ott még valami megfoghatatlan, de meg sem fordul a fejünkben, hogy jé, tényleg?! Brownie. Pont jó állagú. Benne meggy és némi szilva. Eddig ismertük fel. A tésztában megbújó cékla volt a „titok”, ami oly pikánssá tette, a tetejére szórt menta már csak az a bizonyos hab volt… Mindenki hősiesen teljesített, de képtelenek voltunk az utolsó morzsáig eltüntetni. És ennek mennyire örültünk másnap délután, amikor az újabb túra után a dobozokban, hűtőben pihenő kincs előkerült!
A jövő
Egyszerű szállás. Gyönyörű környezet. Húsz ember kívánsága, hogy ide még feltétlenül jöjjünk vissza, mert ezt azoknak is át kell élni, akik most nem tudtak jönni. Azt már mondanom sem kell, hogy hazafelé a házicsoki-készletet ismét kifosztottuk...