A kurzust Szabó Péter halkereskedő tartotta, aki tudása legjavát az USA-ban és Skóciában szerezte be; OcanCowboy néven ő írja az egyetlen magyar nyelvű halgasztronómiai blogot.
Tudták, hogy a magyar halfogyasztás fejenkénti átlaga 4,3 kg/év? Ugyanez a szám a lengyeleknél 17 kg, spanyoloknál 40 kg. Ez így, ebben az összehasonlításban ránk nézve nem túl pozitív - az viszont bizakodásra ad okot, hogy minden évben kicsit, a statisztika szerint fejenként 30 dkg-val több hal fogy az előző évhez képest.
Hogy mi lehet pontosan az oka a halaktól való idegenkedésnek, nem tudom. Tény, hogy például a mi családunkban sem kerül annyiszor az asztalra, ahányszor az ajánlott. Ha viszont valaki szeretne halat venni, fontos tudnia, miből állapíthatja meg, hogy friss-e. Péter erről a következőket mondta:
1. Az első érzékszervünk, ami a frissességvizsgálatban részt vesz, a szaglásunk. Péter szerint egy igazán jó halkereskedésben nincs halszag, inkább sós ózont érez az ember.
2. Tapintás: a hal teste legyen ruganyos, ha benyomjuk az ujjunkkal, vissza kell ugrania. Ha úgy marad, a hal nem friss.
3. Jól vegyük szemügyre az állatot: a kopoltyúnak vörösnek kell lennie, a szem flexibilis, követi a test vonalát, nem lehet kiszáradt. A friss hal uszonyai egészségesen nyálkásak, ezek sem száradhatnak ki. A pikkelyek nem potyognak. Ha bevérzések vannak a halon, az ugyan nem túl esztétikus, de gasztronómiai szempontból nem befolyásolja az élvezeti értékét.
Ha ezeket szem előtt tartjuk, biztosan jól választunk majd. Már, ha egész halat veszünk. Mert az is tény, hogy legtöbben a filézett tengeri halat részesítjük előnyben.
Az elméleti oktatást követte a gyakorlat: főztünk homárt (élve, ahogy kell...), készítettünk osztrigát Rockefeller módra, garnélás, lazacos, pisztrángos, kagylós ételeket alkothattunk. A konklúzióm az, hogy a hal remek, sokféleképpen, és rövid idő alatt elkészíthtő alapanyag. Érdemes vele próbákozni.