Mielőtt száját kitátotta volna, a meglepett fogorvossal ismertette jövetele célját: „Doktor úr, én még soha nem voltam fogorvosnál, megvan mind a 32 fogam, de nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudjam milyen az a foghúzás.” A fogorvos hosszasan szemlélte dédi fogait, majd mosolyogva mondta: „Járó néni, minden foga ép, kivéve egyet, amiből egy kis darab letört. Ezt a fogát most lecsiszolom és betömöm.” De dédi ragaszkodott a foghúzáshoz, természetesen érzéstelenítés nélkül. Így történt, hogy az értetlen fogorvos, hosszas könyörgés után megszabadította a jobb felső négyes fogától. Egyenes tartású és jellemű, mindig erős akaratú, nagyhangú, termetes asszony volt, aki irányította a gazdaságot a háromgenerációs családban. Idősebb korában már nem járt a földekre dolgozni, de vezette a háztartást, este vacsorával várta a családot és a napszámosokat. Hetente egyszer kenyeret sütött a kemencében. Az volt ám a jó világ, mert először a kenyértésztából nagy lángosokat varázsolt, amit a kemencéből kivéve tejfölös kacsazsírral locsolt meg. Utána jött a szakajtókban kelesztett két-három óriási rozskenyér. Mi, a dédunokák és a napszámosok gyerekei ilyenkor, a friss lángos illatát megérezve, egyre szófogadóbbak lettünk, mert a kemence melletti padon ülve már csak a mennyei falatokra tudtunk koncentrálni. Persze megdolgoztunk mi is a lángosért, a rőzse és a kukoricaszár előkészítése a mi dolgunk volt. Visszaemlékezve talán az a legfeltűnőbb emlékem, hogy soha nem volt kapkodás, minden olajozottan, megfontoltan ment, a dagasztástól a kenyérsütésig. Ezt a nyugalmat éreztem akkor is, amikor dédmamánál aludtam. Reggel a nagy dunna alól kibújva mosakodni kellett derékig, hideg vízzel, házi szappannal. Az illatos házi szövésű lenvászon törölközővel jól átdörzsöltük hátunkat, mellkasunkat, majd jött a fogmosás. Jobb kezünk mutató ujját megnyálaztuk, a hamuzóba dugtuk és gondosan átdörgöltük fogainkat. Ezután kútvízzel öblítettünk. A reggeli odébb volt, azért még meg kellett dolgozni. A baromfinak kukoricát szórtunk és vizet húztunk a kútból, közben dédmama megnézte a kotlóst, hogy jól ül-e a tojásokon. Megetette, vizet készített oda. A disznóól felé vette az útját, róluk sem feledkezett meg. Az istálló nekem egy különös illatú, szinte misztikus hely volt, ahol a tehenek monoton kérődzése és a lovak ideges prüszkölése, farokcsapkodása félelmetes, de mégis vonzó légkört teremtett. Sok kérdésem volt a Kisjézusról ilyenkor, hogy konkrétan hol feküdt és hol aludt az anyukája? Dédi egy ideig türelmesen válaszolgatott, de kétszer nem felelt ugyanarra a kérdésre. Jól elkanyarított egy káromkodást, ha már türelmetlen volt. Aztán újból békésen beszélgettünk, közben tettük a dolgunk. Ha volt kisborjú, szívesen ottmaradtam az istállóban, szerettem puha pofáját, fejét simogatni. Közben észre sem vettem, ha feje ringató mozdulatai elvarázsoltak, hogy a ruhám elejét már gondosan összenyálazta, megrágta. Miután az állatok etetésén túljutottunk, jöhetett a reggeli. Forralt fölös tej, mézes kenyérrel. Dédmama tejeskávét ivott, üres kenyeret evett hozzá. Evés közben csak ritkán beszéltünk. Az ima után hozzáfogtunk a reggeli elfogyasztásához csendesen, majd amikor még a morzsákat is összeszedtük az asztalról, imával köszöntük meg az ételt. Reggeli után a veteményes kertben dolgoztunk, közben összekészítette dédi a főzéshez szükséges zöldségeket. Az ebéd egy gyors tejbegríz, vagy köleskása volt, mézzel, kacsazsírral megcsorgatva, fahéjjal megszórva. Nyári melegben gyakran ebédeltünk kamrahideg aludttejet egy szelet kenyérrel. Friss gyümölcs mindig volt otthon, a hűvös kamrában tárolták az illatos barackot, nyári almát, szőlőt. Ebből választottunk kedvünkre valót, és mert dédmama féltett a vérhastól, mindig gondosan megmosta a gyümölcsöket. Ebéd után kötelező delelés következett, ami a konyhai lócán egy félórás szundikálást jelentett. Odabújtam dédi puha párnás testéhez, és annak ellenére, hogy nem voltam álmos, mély álomba merültem. Gyakran nem ébresztett fel, hagyott aludni, amíg hozzáfogott a vacsora elkészítéséhez. Mindig kétfogásos ételt főzött. A leves sok zöldséggel, tejföllel készült. A második fogás, gyakran frissen gyúrt tésztából készült káposztás kocka, túrós csusza, krumplis tészta volt, vagy finom zöldbab- és tökfőzeléket főzött dédi aludttejjel. Ehhez hús feltét járt. A kemencében sült krumplis pogácsa, vagy kelt kalács hetente egyszer került az asztalra. A vacsora volt a fő étkezés, hiszen ilyenkor volt együtt a család. Amikor a szekérrel hazaértek, csak a lovakat látták el. Minden munka, így a tehenek fejése, túró felöntése, vacsora utánra maradt. Megbeszélték a másnapi teendőket, és mindenki tette a dolgát. Lefekvés előtt mindenki tisztálkodott. Az asszonyok a konyhában, lavórban, a férfiak, ha jó idő volt, az udvaron, dézsában, nap által melegített vízben.
Ezt az általam idillinek nevezett életet törte meg dédi agyvérzése, ami először 93 éves korában jelentkezett. Fél oldala lebénult, nem tudta az ágyat elhagyni. Még irányított, mert beszélni tudott. A második agyvérzés után már csak a kezeivel dolgozott. Keverte a rántást, fejtette a borsót, sodorta a csuhét, amit egész életében tett. 94 éves korában halt meg.
