Nevezik még tojásgyümölcsnek, vagy törökparadicsomnak. Szezonja július végén kezdődik, és egészen a fagy beálltáig tart.
Bár nálunk leginkább a lila, hosszúkás, ovális, egyik végén vastagodó, másik végén kocsányos szárú padlizsánnal találkozhatunk, ezen kívül számos formájú és színű létezik még: sárga, fehér, fekete, „cirmos”, tojás alakú, vagy akár gömbölyű. Lehet egészen apró, vagy nagy, mint például a tök; sokan azt is gondolják, hogy a padlizsán a tökkel áll rokonságban, ám a burgonyafélék családjába tartozik. Indiából származik, és mint annyi minden, ez is török közvetítéssel jutott el hozzánk.
Bár egész évben hozzájuthatunk, a legjobb, ha a szezonjában vásárolunk hazait, hiszen ennek nem kellett többezer kilométert megtennie már. Figyeljünk arra, hogy az általunk választott példányok héja legyen fényes, a felülete kissé benyomható; a ráncos héjú, fénytelen padlizsánokat ne vegyük meg.
Elkészítési módja rendkívül változatos, hiszen grillezhetjük, vagy süthetjük egészben, alufóliába csomagolva, és ha a héjától megszabadítva összekeverjük sóval, borssal, fokhagymával, apróra vágott vöröshagymával és majonézzel, már készen is van az erdélyi padlizsánkrém, a vinetta. Ezt aztán tehetjük szendvicsbe, adhatjuk húsok mellé, de tésztát is ízesíthetünk vele.
Szokták mondani, hogy a padlizsán húsa ne érintkezzen fémmel, mert megkeseredik; ez a legenda igaz volt akkor, amikor a konyhai eszközök, kések nem rozsdamentes acélból készültek. Ma már bátran vághatjuk késsel a padlizsánt. A másik tévhit, hogy feltétlenül meg kell hámozni; ez felesleges pazarlása az ízletes héjnak, és ha friss a zöldség, a levét sem szükséges sózással kicsapatnunk: értékes tápanyagokat öntünk ki így. A padlizsán egyetlen része nem használható fel, és ez a kocsány. A többit főzzük-süssük bátran.