pálinka. Nem, nem tévedés ez a nyolc év. Még akkor sem, ha mindannyian tudjuk, hogy már eleink is fogyasztották ezt a páratlan párlatot, és évszázados hagyománya van a pálinka fogyasztásának Magyarországon.
A pálinkának kérem, sztorija van. Csodálatos története. Miután a XI. században Európa is megismerte a desztillációs eljárást, Magyarország területén a szeszfőzést sokáig a bor lepárlása és a gabonaszesz előállítása jelentette. A XV. században a szeszfőzés földesúri előjog volt, bizonyos mértékben korlátozták a paraszti főzést és az „égett szesz” a XVI. századig gyógyszernek számított. 1641-ből olyan okmányok maradtak fenn, amelyek arról tanúskodnak, hogy szabad királyi városok is kaptak engedélyt szeszgyártásra. A gabonaszesz készítése egyre elterjedtebb lett és 1677-ben az éhínség miatt rendelettel tiltották meg a kenyérgabona felhasználását szesz gyártására. Még ennek az évszázadnak a végén összeírták a szesz- és gyümölcspálinka-főző üstöket. E tény bizonyítja, hogy a gabona mellett már a gyümölcs is az „égett szesz” alapanyaga volt. A XVIII. század közepén Magyarországon a mai értelemben vett pálinkát főztek, méghozzá egyre több fajta gyümölcsből. Aztán 1850. szeptember 29-én bevezették a pálinkaadót. Magyarországon a pálinkafőzéssel kapcsolatban ettől az évtől lehet azt mondani: a feljegyzések és az azokban szereplő adatok megbízhatóak. 1851-ben 105 129 főzdét tartottak számon, ami azt jelenti, hogy az országban szinte minden nagyobb uradalom, gazdaság, illetve város és község saját szeszfőzdét birtokolt. A XX. század elején, 1913-ban 860 szeszgyár működött, a magyar szeszgyártás ekkor lett először világszerte elismert, a termelés pedig újra megközelítette a két millió hektolitert.
Ám mi magyarok amit képesek vagyunk elrontani, azt el is rontjuk. Így a pálinkát is. Pedig ki ne tudná idézni Edward herceget, aki a múlt század harmincas éveiben azt találta mondani, amikor megkóstolta a Kecskeméti barackpálinkát, hogy: „Szódával jobb, mint a whisky, teába jobb, mint a rum”. Akkor világcikként emlegették a magyar pálinkát.
Az elmúlt ötven évben a pálinka nem az volt, aminek lenni kellett volna. Az utóbbi húsz évben meg pláne nem. Hanem: tiszta szesz, aroma és víz. Gyümölcsöt csak a legritkább esetben látott. A fordulat éve: 2002. Az év július 1-én életbe lépett a Magyar Élelmiszerkönyv rendelkezése, ami jogilag tisztázta a helyzetet és megkülönböztette az igazi gyümölcs- és törkölypálinkát a másodrangú italtól, a gyümölcs ízű szeszes italtól. Ezért mondhatjuk, hogy a pálinka immár nyolcéves.
Igaz, még ma is sok kényszerképzet él a pálinkáról, az ízéről, az illatáról meg úgy általában erről a csodálatos italról. A pálinka – bátran kijelenthetjük – a világ kiemelkedő párlatai közé tartozik. A magyar gyümölcsösök, az erdők és a mezők illata és íze. A miénk. Csak a miénk. Már törvényünk is van róla, 2008 ősze óta a legmagasabb szintű hazai jogszabály mondja ki, hogy az igazi pálinka száz százalékban gyümölcsből készült párlat, semmilyen adalékanyagot nem tartalmaz, így cukrot sem. Kizárólag Magyarországon termett és termelt nemes és vadgyümölcs, illetve szőlőtörköly és aszú szőlőtörköly az alapanyaga; a gyümölcsöt, illetve a törkölyt Magyarországon cefrézték, párolták, érlelték és palackozták. Alkoholfoka minimum 37.5 százalék, csak á-val és k-val írható. Kizárólag Magyarország használhatja a pálinka, és négy osztrák tartomány a barackpálinka nevet. Azokra a termékekre, amelyek e kritériumoknak nem felelnek meg, csak a szeszes ital megnevezést lehet alkalmazni.
Jónás József