Kis magyar bortörténelem III. - Lejtmenet után feltámadás?

Bortörténelmi sorozatunkat Tokaj felemelkedésével fejeztük be, mely furcsamód a keserves törökkorhoz köthető. A magyar borkultúra természetesen megsínylette a vérzivataros történelmet, hiszen az ország egyik uralom alól a másikba került. A török idők után a Habsburgok jöttek, majd Trianon, újra háború, végül a szovjet megszállás. Most eljöhet a "feltámadás"?

1772-ben Galíciának osztrák tartománnyá minősítésével a magyar bor a külvilágtól gyakorlatilag elzárja a Habsburg örökös tartományok vámgyűrűje. Hatására a lengyelek a magyar borok helyett inkább a bordeux-i és a champagne-i borok fogyasztására tértek át. A birodalmi vámpolitika miatt előállt bortúltermelési válság végzetesen polarizálja a magyar bortermelőket. A borosgazdák többsége a tömegtermelésre állt át és igénytelen boraik árát egymás alá licitálták. A kialakult szomorú helyzetről Széchenyi István következőként számol be: „A bor jósága annak tartósága, egy helyrül másra kár nélkül szállíthatósága s a nagy és fizető szám izlete határozza el…” A tömegbortermelés zsákutca. 1836. június 18-án Széchenyi kezdeményezésére megalakult az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, amelynek két legfontosabb területe a lótenyésztés és a bortermelés. A borfogyasztási adót a káros birodalmi magyar borpolitika betetőzéseként az abszolutizmus idején, nyílt paranccsal hozták be.

Az 1867-ben történő kiegyezés egyben az Osztrák – Magyar Monarchia létrejötte újabb fejlődést és egyben fellendülést hozott a borágazatnak. A királyi Magyarország közel 400 ezer hektár területtel rendelkezett. Elkezdődött a "marketing munka", megindult újra a kereskedelem, borversenyeket szerveztek, borutakat építettek ki, tanulmányok születtek a magyar borról. Sajnálatos módon ez a fellendülés korán megszakadt. Egy rettegett ellensége jelent meg a szőlőnek: Amerikából érkezett a filoxéra. Előbb Nyugat-Európában majd Magyarországon is pusztított. A kártevő nem más, mint a szőlőgyökér-tetű, ami kiváltképpen a kemény kőzeteket kedveli. Csak az alföldi tájakon nem volt képes pusztítani, mert a homok túlzott kvarctartalmát nem volt képes elviselni. Az Alföld jelentősége szőlészeti szempontból a XIX. század végén ezért nagyon megnőtt, és részben ennek köszönhető, hogy ma a Kunsági borvidék a legnagyobb borvidékünk.

A Trianoni területvesztés nemzeti tragédiája, a borászat területén is tragédia volt: több borvidékünket is elcsatolták, például a Szerémséget, Rusztot, a Ménesi borvidéket.

A két világháború között nem volt elegendő az idő ahhoz, hogy a borágazat ismét "levegőhöz jusson", hiszen 1940-ben Magyarország újra fegyverben állt - és ahogy a mondás tartja „…amikor a fegyverek beszélnek a muzsák hallgatnak”. Hozzá tehetnénk: a kereskedelem és a szőlőtermelés is nehéz korszakát éli.

Majd 1945-ben elkezdődött a majd 50 évnyi szovjet megszállás, és a szocialista diktatúra. Abben az időszakban a keleti piacnak mennyiségre volt szüksége: sok-sok rosszabbnál rosszabb bort szállítottak ki a KGST piacaira. Míg a világ borászata ebben az időszakban a bortúltermelés miatt a minőségre váltott, addig Magyarország maximum a mennyiséggel szerzett magának nevet. Korábbi nagy márkaneveink (Tokaji, Bikavér) pedig elvesztették korábbi nimbuszukat. A mennyiségi szemlélet egészen 1990-ig meghatározta a magyar borkultúrát.

Az elmúlt 20 évben szerencsére aztán szépen lassan ráébredtek egyes szőlősgazdák, borászok, hogy a magyar borok korábbi hírnevét csak tudatos és igényes munkával lehet visszaállítani. Bár 50 év hibáját és lemaradását nem lehet egyik napról a másikra kijavítani, helyrehozni - ma már nagyon szép borok készülnek a magyar tájon is. Természetesen jelen van még az igénytelen kannásbor is, hiszen az embereknek is meg kell tanulni, mi a minőség. Át kell érezni a bor tanítását, annak minden egyes mozzanatát, történelmét és kultúráját - és így Magyarország idővel újra a bornagyhatalmak közé tartozhat majd. Fontos a hagyományok tiszteletben tartása is, a hungaricumok védelme, hiszen Chardonnayt, Cabernet-t ma már a világon mindenki tud csinálni - és ráadásul nagyon jól, de Kéknyelűt, Pintest, Ezerjót és Kadarkát kevesen készítenek. Mondhatni rajtunk kívül senki. Magyarországnak nem szabad az egysíkúságban elveszni, egyedinek kell maradnia, a boroknak tükrözniük kell a magyarság történelmét - csak így sikerülhet az újabb "feltámadás".

Kielmayer Kristian, Borászportál