Nagy lélegzetvételre van annak szüksége, aki meg akarja írni a bor történetét. Nemcsak azért, mert, ha a bor eredetéig vissza akarunk nyúlni, akkor azt találjuk, hogy a témát meglehetősen gazdagon átszőtték az Ókor mitológiai és szakrális elemei, hanem azért is, mert egész egyszerűen a szőlőnél kell kezdenünk.
130 millió év. Borzasztóan sok idő. A kréta korszak már javában dübörög: meleg az éghajlat, a szőlőfélék első nemzetségei és fajai, amelyek kitűnően érzik magukat e klímában.
"A Földközi tenger medencéjében élő népek akkor emelkedtek ki a barbárságból, amikor megtanulták a szőlőt és az olajfát termeszteni" (Thuküdidész)
Itt ugranánk az időben – egy egészen jelentéktelen – 120 évet előre. Jégkorszak. Eurázsiában egyedül a ma is élő ligeti szőlő őse marad fenn, míg Amerikában több fajta is sikeresen átvészeli ezt a kietlen érát. Elődeink, hál’ Isten, ekkor az egyedfejlődésben is ugranak egy komoly szintet, s a valamivel nagyobb kihasználtságú szürkeállományuknak köszönhetően szépen át is térnek a gyűjtögetésről a tudatos növénytermesztésre. A hím- és nővirágú egyedeket, először nyilván némi „baleset” folytán, elkezdi egymás mellé ültetni, s láss csodát: megszületik a mai úgynevezett hímnős forma, másik nevén kerti szőlő, amelyet aztán apródonként az ókori népek át is vesznek, részint a gyümölcséért, részint pedig a belőle készíthető alkoholos folyadékért, a borért.
„Feltételezem, mindenki tudja, hogy a bor szőlőből készül. A szőlő pedig növény. A növény a világ legcsodálatosabb teremtménye. Virginia Woolf azt mondja, hogy az embereket jobban szereti, mint a növényeket. Ha engem ez elé a kérdés elé állítanának, nem tudnék olyan hamar felelni. És ha arra gondolok, hogy a világgal tökéletes összhangban csak erdőben, kertben, réten vagyok, talán amellett határoznék, hogy inkább a növény, mint az ember.” (Hamvas Béla)
Hogy pontosan mely néptől ered a szőlő termesztése, azt sajnos nehéz eldönteni, hisz’ e szerepben többen is fel kívánnak tűnni. A feltárt leletek alapján azonban valószínűsíthető, hogy a szőlőből készült legelső bort a mai Örményország, Azerbajdzsán, Irán és Grúzia, szorosabban a Kaukázus, tehát az Ókori Perzsia területén készítették.
Dsemsid perzsa király állítólag hatalmas szőlőimádó volt. Olyannyira megkedvelte, hogy elhatározta, ő bizony egész évben élvezni fogja e gyümölcs páratlan íz- és zamat aromáját. Utasította hát szolgáit, hogy töltsenek meg nagy cserépedényeket szőlőszemekkel és édes szőlőlével, majd tegyék azt sziklaboltozatba a téli hónapokra.
Igen ám, de a szőlő leve egy idő után erjedésnek indult, s a folyadékból felszabaduló úgynevezett mustgázok hamar kitöltötték a barlang térfogatát, elbódítva így az ott dolgozó rabszolgákat. Másnap holtan találtak rájuk. Elterjedt tehát annak híre, hogy a szőlőlé a tárolás során méreggé lesz.
Dsemsid legszebb háremhölgye, Gulnáré, akivel állítólag a leginkább szeretett az öreg kujon pajzánkodni, ez idő tájt lett szerelmes a királyi udvar várkapitányába.
Plátóinak indult a dolog, hiszen tudva levő volt, hogy a királyi háremhölgyek nem kacsintgathatnak jobbra-ballra, vagy léphetnek ki az udvari kötelékből, ha nekik éppen másképp’ tetszett, meg egyébként is: tisztességes nő ilyet nem tesz. S mivel Gulnáré kellőképpen tisztességes volt ahhoz, hogy urát ne csalja meg, ugyanakkor kellőképpen szerelmes volt ahhoz, hogy a lelkében dúló gyötrelemmel és kínnal ne akarjon tovább élni, úgy döntött, hogy az éjszaka leple alatt beoson a méreggé vált szőlőleveket tároló barlangba, s halálra issza magát.
Ivott tehát egy pohárral, de semmi. Ivott még eggyel, még mindig semmi. A harmadiknál, meg a negyediknél, végül a sokadiknál meg szó szerint úgy berúgott ez a szegény asszony, hogy eldőlt, mint a rohadt nád. Majd mikor nagy nehezen sikerült magát összekaparnia, lévén, hogy botrányosan őszintére, de annál bátrabbra itta magát, a szűnni nem akaró eufória közepette odaállt a király elé és kiteregetett mindent, hogy tudni illik ő a várkapitánnyal akar, hogy is mondjam: hálni. Dsemsid béketűrő ember volt, de ezen a ponton elpattan egy hajszálér az agyában, és azonnal elvitette megkínzásra, az állni alig tudó Gulnárét.
Ugyanakkor elgondolkodott az öreg, hogy mi a csuda lehet egy olyan lében, ami még a halálba igyekvőt is indokolatlan jókedvre deríti. Mit volt mit tenni, legurított hát pár pohárral, hogy saját bőrén keresztül szerezzen tapasztalatot az új varázsital hatásáról. Miután eleget ivott, megtörtént a csoda, a király szíve elgyengült, arcán a ráncok kisimultak, szája mosolyra ívelt, s ebbéli mámoros állapotában bölcsessége is gatyába rázódott. Nemcsak, hogy megbocsájtott a lánynak, hanem frigyükre áldását adta, s elrendelte, hogy termeljenek szőlőt a birodalom egész területén, s készítsenek bort végeláthatatlan.
„A teremtés eredeti állapotában, az Édenkertben, a növények őrizték a világ spiritualitásának leggyengédebb és legillanóbb olajait. Minden növény tulajdonképpen géniusz, vagyis angyal, s ezt a kis daimónt alakjáról, vagy színéről, vagy virágáról, vagy gyümölcséről is felismerhetem, de nem közvetlenül, hanem csak absztraktul, ahogy a szem valamit fel képes ismerni.” (Hamvas Béla)
Németh Richard, Borászportál